„- Még az igazi nevedet sem tudom…
– Nem is fontos. Egyébként is mi a név? Csak egy születésedkor rád ragasztott szabvány betűkód. A tudatod valójában úgy azonosít be engem, hogy mit érzel amikor rám gondolsz. Minden más csak egy porcelánálarc. Idővel megreped, és a repedéseken áttüremkedik az igazság, mint a kincugi vázák ragasztóval elkevert aranya.”– 夜から Yorukara – A Vakszövő –
Üdvözöllek a világomban, Yorukara vagyok, egy titokzatos hang az éj mélyéről…
Ha minden jól megy, hamarosan a valódi nevem is megtalálható lesz majd itt valahol a honlapon, de akárcsak a fenti idézetben a Vakszövőnek, nekem is az a véleményem, hogy íróként valójában az számít, hogy az olvasó hogyan érzi magát a világban, amit alkottam. De mivel ez mégiscsak egy bemutatkozás, elmondok pár dolgot magamról.
Egy kemény diktatúra utolsó legkeményebb éveiben nevelkedtem, amelyben egy kisgyerek számára nem volt sok varázslat. Az alkony hamar érkezett, hát ugye sokszor nem volt áram, így az éj sötétebb volt, mint máshol. Ezt akkoriban kifejezetten rosszul éltem meg, ezért az anyukám a rendszer furcsa törvényeivel nem törődve – akkor és ott annak az államnak a törvényei szerint, ha valaki távol-keleti harcművészetet gyakorolt, a bíróság a nevezettre engedély nélküli fegyverviselésért szabott ki büntetést – elkísért egy titokzatos dojóba. Ez egy félreeső iskola pénz hiányában használaton kívüli alagsori tornatermében volt – törött beton, kopott félretolt svédszekrények, repedezett parketta – ám a Távol-Kelet varázsának a határmenti város elfeledett iskolájába importált furcsa hangulata és a fantáziám, ami életre keltette az éjszaka lényeit a sötétségben, hosszú-hosszú évek során végül egy különös szövőszéket alkottak az elmémben, amelyről az írásaim szövete egyre csak árad. A gonosz csillagzatok alatt létrejött diktatúra bukása végül véresre sikeredett, úgyhogy most itt vagyok.
Mindig az államnak dolgoztam – most is ezt teszem – pedig az állam és a polgárai nyugalmát biztosítani sokszor nagyon nehéz. Valamikor régen kaptam egy jogi diplomát, bár elárulom nektek, a jogi kar „Akikre büszkék vagyunk” tablóján feleslegesen keresnétek. Soha nem érdekelt igazán, sőt, kifejezetten untam, ugyanis valójában az idegennyelveket szeretem. Gyerekként is ilyen gimibe jártam, így eredetileg különleges nyelveket oktató egyetemen – japán, mandarin, fárszi, koreai, esetleg ezek mind – akartam tanulni, de hamar megértettem, hogy ha fel akarom tárni a belső világom kovácsoltvas kerítésének a kapuit, jobb, ha ugyanannyi közöm van a realitáshoz is, mint amennyire képes vagyok elmerülni a saját Yorukara gondolataimban, amelyek iszonyú mélyek. A világ sokszor durván reális dolgai, amelyekben volt részem bőven, mindig olyanok voltak számomra, mint egy ejtőernyő, ugyanis amikor feljön a ködfoszlányos őszi aranyhold, az öntörvényű, ha kell akaratos, ha kell doromboló, a céljaiért viszont mindig életre-halálra megküzdő valódi vérmacska személyiségem átveszi a tudatom felett az irányítást, és olyankor az egyszerre folyton agyonillatosított gótikus távol-keleties világom úgy árad az elmémből, hogy muszáj írjak. Imádom az illatok és az illathordozók világát, mindent, ami nem a súlyos ízléstelenségig gótikus, főleg a fekete, de egyébként minden sötét színt, mindent, ami az én felfogásom szerint a valós, és nem az orrvérzésig ostobán majmolt távol-keleti felfogást tükrözi, és bátran vállalom, hogy szeretem keverni a kettőt. Jéghideg télen születtem a vámpírok földjén, ezért nagyon szeretem a telet, az őszt pedig egyenesen imádom. Az ősz és a tél a természet szentjánosbogarak fényétől és hótól csillogó csodái ezért az írásaim szinte valamennyi női főszereplője valamilyen formában – testápolókrém, smink, álarc – visel magán valamit, ami csillámos.
Bár az első könyvemet kizárólag az unokahúgom kedvéért írtam meg, álmomban hallottam a sokszor groteszk, sokszor pedig érzéki, de mindenképpen különleges saját éjjeli lényeim hívó jajgatását, hogy engedjem ki őket az elmémből a könyveimbe, különben baj lesz. Persze nem félek tőlük. Korántsem. Hiszen én teremtettem őket, és valamennyit nagyon szeretem. Mindannyian az én különleges szellemi bunraku-bábjaim, én alkottam őket, én mozgattam őket, én vezettem végig mindegyiket furcsa létük furcsa útjain, és olykor én pusztítottam el őket, sokszor igen kegyetlenül. Ha szeretnétek tudni, hogy ez hogyan történt, tartsatok velem. Most mennem kell, mert a szereplőim újra a világomba szólítanak, de a bunrakuim által ihletett egyik legelső versemet még itt hagyom nektek, hogy érezzétek kissé a világom frekvenciáját…
…ma éjjel álmodjatok ébren…
…köszönöm, hogy elolvastátok…
Yorukara
„Ébredj kedves!
Holló verdes szemed fölött, rád talált.
Hangja érdes, csőre véres, szíve kérges, ébredj édes!
Hessegesd el a halált!”– 夜から Yorukara – A Szemfényvesztő –