Mit mondhatnék magamról? Ki vagyok én? Jó kérdés. Mindenekelőtt egy emberi lény. Egyszeri és megismételhetetlen. Akárcsak te.
Voltam sok minden. Voltam gyermek és unoka. Sajnos már nem vagyok egyik sem. Voltam még tanuló, főiskolai hallgató, de szervezett keretek között többé – talán – nem. Helyette az élet iskolájában okulok nap mint nap.
Okulás mellett minden hétköznap dolgozom, vagyis munkavállaló vagyok. Azonkívül egy nagyszerű nemzetközi közösség és a magyar részének egyik oszlopos tagjaként ténykedem. Hogy melyik közösségé, ahhoz olvasd el, kit írtam a kedvenc zenéhez! Igen, rajongó vagyok, egy hatalmas, nemzetközi család tagja, amit egy fantasztikus fiatal énekes és nagyszerű ember, Dimash művészete alapított. És elnökségi tagja egy egyesületnek, amely azért dolgozik, hogy a zenével tegyen a barátságért, illetve jótékonysági akciókkal támogasson jó ügyeket és jó embereket.
Jó hallgatóság vagyok. Szívesen hallgatom mások történeteit, a fülem és a vállam az övék. Nemcsak az örömüket, hanem a bánatukat is meghallgatom, bár ez utóbbi jó lenne, ha nemes egyszerűséggel nem lenne. Metrón, buszon ülve beszédbe elegyedni idegenekkel sem szokatlan jelenség nálam, ám ne gondold, hogy holmi notórius szövegláda vagyok. Egyszerűen van az úgy, hogy két vadidegen ember pár percre egymásra hangolódik, majd az egyik elköszön, és soha többé nem látják egymást. Elhalványul az arcuk, a hangjuk, és csak pár gondolat marad utánuk, ami azonban mind egy emberi élet része; történeteket, érdekes karaktereket takar. Mint azok is, amiket nem velem osztanak meg, de hallom őket a tömegközlekedésen vagy egy kávézóban ülve a szomszéd asztal mellől. Nem hallgatózom, csak hallok. Sok ember egy-egy mondata, mozdulata, furcsa ruhája, egyedi frizurája végezte már regények lapjain. Talán a tiéd is. Az én írásaimban is visszaköszön egy-egy gesztus, tulajdonság vagy ismerőstől, baráttól, családtagtól kölcsönzött kijelentés. Nincs előre megfontolt szándék, csak úgy felbukkan a fejemben, majd a laptopom képernyőjére kerül. Ám a karaktereim mind kitalált személyek, akik virtuális életre kelnek, saját személyiségük lesz, és átveszik az irányítást, mert meg akarják élni a saját történetüket. Az első novellát általános iskolában írtam, hetedikes voltam akkor. Irodalomórán kaptuk a feladatot, hogy írjunk egy történetet, amibe bele kellett foglalni megadott szavakat. Egyre emlékszem csak közülük, az amalgámra, és arra, hogy egy krimit írtam. Nem véletlen, már ekkor Nemere István- és Leslie L. Lawrence-könyveket olvastam. Akkor azt gondoltam, híres író leszek, de úgy lefoglalt az olvasás, hogy úgy döntöttem, több olvasnivaló van, mint ahány megírni való történetem, így lemondtam róla. Felnőttként egy olyan társaságba sodort a sors, aminek tagjai közül többen írogattak, és a hatásukra velem is megtörtént.
Barát vagyok, csodálatos társakkal a barátságban, akik ott vannak a mindennapokban. Akik nem csak a jót, a magasztosat, a szépet várják, kapják és nyújtják, hanem bármit, ami az emberi lét sajátja.
Boldog feleség vagyok sok éve egy csodálatos társ mellett. Olyan, mintha sosem lett volna máshogy, ami persze nonszensz, hiszen volt az úgy, csak már régen. És büszke édesanya, két gyönyörű, tehetséges lánygyermekkel megáldva.
De mindenekelőtt ember vagyok, minden körülmények között. Minden jó és rossz tulajdonsággal, minden boldog és szomorú, viháncolós és komor, emelkedett és földhözragadt pillanatommal. Mint te.