Egyszer valamikor, de azért nem túlságosan régen történt, hogy az iskolából hazaérve, éppen nem akaródzott a házi feladattal foglalkoznom. Befészkelte magát egy gondolat a fejembe, (mint az a kis rozsdafarkú az erkélyünk lelógó lécének résébe) hogy bizony én mást fogok csinálni. Ki nem mehettem játszani, mert előbb a feladat legyen kész, ugyebár(!). Azt is tudtam, hogy a szobámban a játszás neszei miatt lebukhatok, hogy nem azzal foglalatoskodom, amivel valójában kellene. Olyat kell csinálnom tehát, ami úgy tűnik, mint a leckeírás, mégis inkább szórakoztat. Egy üres füzetet ragadtam, és minden mondandómat, vad kiscsikó módjára, viháncoló és csapongó képzeletemet leírtam. Minden itt kezdődött. A füzetet naplók váltották fel. 11 éves koromtól a naplóírás beépült a mindennapjaimba. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy milyen segítségre leltem, erre csak később döbbentem rá. Minden, ami foglalkoztatott, felzaklatott, a sikerek és kudarcok, élmények, tervek és vágyak sokaságát kiírtam magamból. Gyermekéveimben mindig is úgy kezdődött a naplóbejegyzés, hogy „Kedves Naplóm!”. Úgy éreztem, mintha figyelne rám, meghallgatna, és neki titkok és szégyellnivaló nélkül mindent elmondhatok. A naplóm osztozott az örömeimben, és az írás átsegített a nehéz időszakokon ugyanúgy, mint egy-egy jól választott könyv is. Az írás és az olvasás számomra fogódzók is lettek, amikor nem várt akadályokat kellett legyűrni, vagy küzdelmes, esetleg elszomorító eseményeken mentem keresztül. Ahogy telt az idő, egyre többször kaptam magam azon, hogy a történetek, amik megelevenednek a lelki szemeim előtt, azt súgják, hogy „írd le”.
Volt, amikor ellenálltam, de amikor hagytam magam és engedtem a sodrásnak, akkor egy megmagyarázhatatlan áramlás-élményben volt részem. Olyan érzés volt, mintha nem én irányítanám, egyszerűen csak eszköz vagyok ahhoz, hogy a történet, amit látok, lejegyezzem.
Kamasz éveimben sokszor játszottunk mesélőset. A barátokkal ilyenkor egy-két fontosabb tényezőt megbeszéltünk, bekucorodtunk a szobába, és én meséltem. Nagyon szórakoztató időtöltés volt, pláne, hogy úgy játszottuk, hogy az izgalmas döntéseknél az általuk legkedvesebb karakter választásába beleszólhattak.
Teltek múltak az évek, és egy időre távolabb kerültem az írástól is és a naplóírástól is. A tanulmányaim során azonban valahogy mégis mindig azok a feladatok mentek nekem a leggördülékenyebben, ahol írnom kellett. Szerettem és szívesen vállaltam. Az egyetemi évek alatt többször tapasztaltam, hogy a projekt munkák során az írásos beadandók elvégzése az én feladatommá nőtte ki magát a csoportban. Többször érkeztek is a beadandók kapcsán olyan visszajelzések, amik igazán jól estek, de mégsem mertem elhinni magamról, hogy megpróbálhatnék ezzel valamit kezdeni.
Az idő szaladt szélsebesen tovább, és amikor Hollandiában dolgoztunk a kedvesemmel, újra szárnyra kapott bennem a mesélő. Közös kikapcsolódásnak a természetjárást választottuk, és hol egy mohás odú, egy kidőlt, göcsörtös fa, vagy pedig a láp felett lidércként elterülő ködfátyol ösztökélte vágtára a fantáziámat. Kedvesem pedig hallgatta, és bátorított, hogy írjam le ezeket. 11 éve már, hogy ott megfogantak az első regényem alapjai.
Az írás számomra nem csak a világ megismerésének egyedülálló módja, hanem utazás is a lelkem mélyére, távoli világokba. A természet csendes szépsége és az emberi lélek legmélyebb rétegei olyan inspirálóak számomra, amik lenyűgöznek és magával ragadják a képzeletemet, amelyekből már egyből kigördülnek azok a kezdetben kesze-kuszának tűnő fonál szálak, amiket leírva kigöngyölhetem az okok, miértek gombolyagját. Hiszek abban, hogy a történetben van valami varázslat, amely megérinti az olvasót, és egy pillanatra megállítja az időt.
A kishitűség, az önszabotázs sokszor álltak a történeteim útjába. Olykor, mielőtt szárnyalhattak volna, a mélybe zuhantak, mert volt, hogy a belső démonok bizonyultak erősebbnek. Azonban ahogy a mesékben a hős sem tántorodik el, és kiállja a próbákat, úgy én sem adom fel, mert ha vannak olyan történeteim, amelyek akár néhány olvasónak is olyan kapaszkodók lehetnek, mint amilyen nekem az írás és az olvasás, akkor nincs mire várnom, nem halogathatom egy percig sem. A mesehősöket mindig kísérik segítők is. Hálás vagyok azoknak, akik engem támogattak ezen az úton és teszik ezt a mai napig is.
Remélem, hogy az írásaimban az olvasók is megtalálják azokat a csodákat és érzelmeket, amelyek engem újra és újra alkotásra ösztönöznek. Számomra ez az igazi varázslat – amikor a szavak révén másokat is elrepíthetek egy olyan világba ahol minden lehetséges.