N.Fülöp Beáta vagyok. Író, anya, feleség és persze háziasszony. Néhány tényszerű adat rólam: A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán végeztem nemzetközi kommunikáció szakon. Már tizenéves korom óta írok, de komolyabban foglalkozni az írással csak felnőtt fejjel kezdtem. Az egyetemi évek alatt jött meg igazán a kedvem hozzá, ahol kitűnő tanároktól tanulhattam. Nem is gondolnátok… de a szépírás volt a kedvencem! 🙂
Írni bárhol, bármilyen körülmények között! – ezt vallom. Emlékszem, például az első regényem legnagyobb részét az 1-es villamoson utazva írtam meg 2009 körül. Olyan hosszú volt az út az akkori munkahelyemig, hogy az értékes időt ki kellett valahogyan használnom, és ha éppen nem írtam, akkor olvastam.
És hogy én hogyan is írok? Milyen szokásokat alakítottam ki magamnak, vagy inkább milyen szokások alakítottak engem, mint alkotó szerzőt?
Azt szoktam mondani, hogy amikor írok, én a saját filmemet nézem, mert az legalább szórakoztat. Szerencsére nem kell ahhoz másik szobába elvonulnom a szeretteim elől, hogy magam legyek a gondolataimmal, mert ha úgy rendesen elkap a gépszíj, akkor semmilyen külső zaj nem tud megzavarni. Ilyenkor megszűnik a világ körülöttem, felgyorsul a szívverésem és kipirul az arcom. Az adrenalin az egekbe röpít, és addig, amíg le nem írom a gondolatsor utolsó betűjét, egy pillanatra sem állok meg. Csak ülök a laptopom előtt és nyomkodom a klaviatúrát, közben pedig peregnek az események a fejemben. Pont úgy, mintha egy filmet néznék. Látom a helyszíneket, a helyszínek finoman megmunkált részleteit, érzem az illatokat, érzékelem a színeket és formákat. Megjelennek előttem a szereplők, a különböző karakterek. Kirajzolódik a személyiségük, a habitusuk. A karakterekhez pedig társul egy-egy hang is, amit szintén elképzelek, így lesz teljes a mozihatás. Tehát ülök, nézem és hallgatom a saját filmemet, és nem is kell mást tennem, csak írni, írni és írni.
Fantasztikus érzés, amikor szabadjára engedhetem a fantáziámat, és a történet alakulásába rajtam kívül nem szólhat bele senki más… illetve, de igen, mégis! A szereplők. Amikor elkezdek írni egy könyvet, elindítom őket egy úton. De bizony sokszor van úgy, hogy ők mondják meg, hogy merre akarnak tovább haladni. Akkor hagyom őket, hadd menjenek a saját fejük után, nyugodtan tegyenek még egy-két kitérőt, amíg A-ból elérnek B-be. Van, amikor saját magamat is meglepem egy-egy előre nem várt epizód beszúrásával, ami akár még el is tántoríthatja a szereplőket az eredetileg kijelölt útjukról, arról nem beszélve, hogy újabb bonyodalmakat generálhatnak. A szereplőim igazi személyisége menetközben fejlődik, alakul ki, formálódik teljessé, és ha azt igénylik, hogy időközben elkalandozhassanak más irányba, általában hagyom, hadd tegyenek egy próbát.
Amikor mintegy varázsütésre megszületik a fejemben a történet eleje, általában ezzel egy időben beugrik a találó cím is. Előveszem a füzetemet és felírom egymás alá gondolatjelekkel a sztori fő állomásait és a körülbelüli sorrendet, amit aztán rendszerint mindig átírok, amikor a történetben odaérek.
Ezt a rendszeresített füzetet szoktam felcsapni esténként az ágyban is, ha éppen akkor kap el az ihlet. Van, hogy több oldalt is leírok ilyenkor kézzel, már-már félig kómás állapotban dacolva a mindjárt leragad a szemem és a begörcsölt a kezem érzéseivel. Talán viccesen hangzik, de amikor másnap reggel újra olvasom, amit leírtam, szinte az újdonság erejével hat rám, és utólag mindig hálás vagyok magamnak, amiért nem hagytam elveszni az éjszakába a gondolatokat. Napközben pedig a ház minden szegletében kell lennie valamiféle íróalkalmatosságnak, amit bármikor felkaphatok, ha éppen remekbeszabott hirtelen gondolatom támadna, amit később elfelejtenék. Előfordult már olyan is, hogy például ebéd közben – jobb híján – a papírszalvétára kellett jegyzetelnem. Nem árt, ha gyorsan le tudok firkantani egy-egy jól összecsengő dialógust, mert ellenkező esetben egy-két perc múlva már nem ugyanazok a szavak, nem ugyanolyan sorrendben jönnének vissza, mint legelőször. Az pedig sajnos már nem ugyanaz, és tudjuk, hogy mindig a legelső gondolat a legjobb, a legkifejezőbb.
A karaktereimet gondosan kidolgozom először gondolatban, majd leírom a külső és belső tulajdonságaikat. (Volt, ahol le is rajzoltam őket) Főleg a sokszereplős, több helyszínen játszódó regényeimnél tartottam ezt fontosnak, mint például a Santorini szerelmesei vagy a Találkozunk Isztambulban!-nál. Készítek egy névösszesítőt, hogy ki kinek a fia, lánya, anyja, apja, barátja, szerelme stb… Ez azért is praktikus, mert segít abban, hogy én is jobban memorizáljam a neveiket és könnyebben átlássam a bonyolult családi kapcsolatokat is, mivel általában idegen neveket használok.
A személyes tapasztalatok mellett szükségesnek tartom az alapos és mélyreható kutatómunkát. Regényeim helyszínéül csak olyan helyeket választok, ahol én magam is jártam. Olyan dolgokról írok, amiket én magam is kipróbáltam. A könyveimben szereplő édesség- és ételrecepteket is mind kipróbáltam. Ez a hitelesség szempontjából elengedhetetlen. Külföldi útjaim során mindig lejegyzetelem az aznapi történéseket, mintha csak egy naplót vezetnék. Ugyanígy leírom a vicces eseteket, vagy a melankolikus, mély mondanivalójú lelki gondolatokat is.
Számomra az írás nem kötelező munka, hanem eufória, szórakoztató időtöltés egy általam megteremtett világban, ahol jól érzem magam. Az, hogy én az írás közben jól szórakozom, már csak hab a tortán, de ilyenkor mindig abban is reménykedem, hogy az olvasó is legalább ennyire élvezi majd soraimat, amikor olvassa a könyveimet. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a visszajelzések ezt igazolják!