Páhin élek a párommal és három kutyusommal egy kis községben, Bács-Kiskun megye szívében. Nagy családban nőttem fel, két húgom és egy öcsém van, akikkel nagyon jó a kapcsolatunk – akárcsak az édesanyámmal és anyai nagymamámmal, akik minden segítettek, motiváltak és szerettek bennünket.
Általános iskolai tanulmányaim során szerettem meg először a történelmet, mindig is úgy gondoltam rá, mint különféle mesékre, amelynek néha jó, néha rossz vége lett. Különösen varázslatosnak gondoltam az ókori és a kora középkori világot, nagyon tetszettek a rajzok a könyvekben, a színes legendák és mítoszok.
Közgazdasági középiskolába, két tanítási nyelvű osztályba jártam Kecskeméten, és bár a közgazdaság igencsak távol állt az én humán beállítottságomtól, a nyelvtanulást és a történelem órákat itt is szerettem.
Már az általános iskola vége felé is olvasgattam ezt-azt, amikor pedig középiskolába mentem, és a kecskeméti könyvtárba is beiratkoztam, rengeteg könyvet olvastam el, mindenféle műfajból, ami csak a kezem ügyébe került, és egy idő után magamtól is irkáltam rövid történeteket. Emlékszem, még vonalas füzetbe írtam kézzel, tele javításokkal és kitépett lapokkal. Aztán valahogy elkopott a dolog és a füzetek is el-eltűntek.
Közgazdasági egyetemet végeztem Kecskeméten, majd HR területen kezdtem dolgozni, de mindig is „kerestem a helyem a világban”: tb- és bérügyintéző lettem, közben a lakberendező szakmát is kitanultam, jelenleg egy multinacionális cégnél dolgozom projekt kontroller munkakörben, és mindig keresem, hogy mit tanulhatnék még.
Meglehetősen introvertált személyiség vagyok (igen, a HR-es múltam ellenére is 🙂 ), és 2018-ban egy magánéleti válságot követően még inkább azzá váltam. Ekkor kezdtem ismét írni. Először csupán egy naplót, terápiás jelleggel, de később történeteket is. Hosszabbakat-rövidebbeket. Sokszor a zene inspirált, rengeteg jelentet és karaktert a zene alakított. A papírt felváltották a pendrive-ok, és egyre több és több oldal született. Annyi történet volt mindig a fejemben, hogy egyre több verzió jött létre, és ezért sosem tudtam egyet sem befejezni.
Végül ahogy néhány hónapja ismét leültem és elolvasgattam a történeteket, elhatároztam, hogy egyet végre befejezek. Magamért. Így is történt, majd napokig ültem felette, amikor végül hosszas (az introvertáltakra igencsak jellemző) vívódás után elküldtem az egyik testvéremnek, mert kíváncsi lettem a véleményére. Végül az ő bátorítására döntöttem úgy, hogy elküldöm a kéziratot.
A célom természetesen egyrészt a szórakoztatás – az, hogy a történelem, a múlt szépségeit átadhassam az olvasóknak is; másrészt pedig, ami még ennél is fontosabb, hogy az írás nekem sokat segített, amikor szükségem volt rá és segít a mai napig is a gyógyulásban, ezért szeretném, és remélem, hogy másokat is gyógyíthatok majd vele.