Gabnai Sándor vagyok.
Fekete-köpenyes.
Egykor fehérköpenyesnek, orvosnak készültem – mondjuk, 2 éves koromtól 17-ig. Aztán megérlelődött minden irányból sugalmazva bennem, hogy lelkész legyek. Az lettem. Egész pontosan, a hittudományi egyetemünket elvégezve, lutheránus – evangélikus pap volnék, abból is egy egyszerre konzervatív és liberális, ortodox és fundamentalista fajta, szóval egy viszonylag széles spektrumú teológus.
Közel húsz évet Sopronban szolgáltam, ebből vagy 9 évet esperesként is; és immár több mint fél évtizede pedig Balatonfüreden és környékén munkálkodom.
Úgyhogy írnom van mit: és nemcsak rengeteg igehirdetést és áhítatot, óravázlatot és fogalmazást, cikkeket és tanulmányokat, előadásokat és aktakukac-adminisztrációt, pályázati ömlengést és beszámolótömegeket, hanem emellett elég régóta saját kedvemre irodalmi alkotásokat is.
Versekkel még hősszerelmes ifjonti koromban próbálkoztam, azóta csak hébe-hóba.
Olyan is volt, hogy országos novellaíró pályázaton nyerni tudtam, de ez sem annyira az én asztalom.
Viszont az íróasztal fiókomban, illetve inkább így fogalmaznék, laptop-fájljaim között számos színmű, történelmi dráma, mesejáték lapul, no meg egy-egy kisregény és formálódó végeláthatatlan nagyregény is.
Akadt, amit pl. színműveim közül már „színpadon” is előadtak – Soprontól Békésig…
Könyveim is jelentek már meg, de a hagyományos olvasót az ég óvja meg a szeretett témáimat kidomborító tudományosan szakbarbár egyháztörténeti és újszövetségi teológiai írásaimtól.
Dolgozószobai „író”, vagyis inkább „fogalmazó” vagyok, sokszor utánaolvasó, sokszor átolvasó, sokszor átrágó, sokszor újrafogalmazó.
Már amikor a munkám és tündéri csemetéim engednek ebben az irányban gondolkodni és papírra, vagyis képernyőre vetni – az egyikük most is itt sertepertél körülöttem, harmadszori átfogalmazásra kényszerítve – késztetve. 🙂
Merthogy három gyermekem van: egyetemista nagylányom mellett egy „zsivány egyes” óvodás fiúcska és egy 2 éves tündér büszke apukája vagyok.
Hogy honnan jönnek az írói ötletek?
Nos, mindig jár az agyam, és emellett tele van a zsebem (nemcsak bevásárló- és a hivatásom miatti napi elintézendőket tartalmazó) cetlikkel.
Rajongok a történelemért, úgyhogy nem véletlen, hogy szinte minden munkámban jelen van a múltidézés.
Rajongok azokért a régiókért, ahol élhettem eddigi életem során, így amikor soproni voltam, soproni történelmi drámák és boszorkánymesék jöttek ki belőlem, most fürediként pedig nem véletlen, hogy ide kötődő színműre tettem pontot, de az éppen aktuális születő nagyregényem is ideköthető legendális fantasy-világba csöppenik bele.
És rajongok – tudom, ez persze szakmai ártalom is – a teológiai, vallásos, Isten-es témákért is: valahol minden eddigi munkám egyben egy bizonyságtétel is annak a lehető legváltozatosabb formáiban; de ki kérné rajtam számon, hogy meg vagyok e téren fertőzve.
Van úgy, hogy valami azonnal kijön, pár hét alatt a témára rácuppantként születik meg bennem egy-egy szösszenet; de van úgy is, hogy valamit évekre félreteszek, elakadok benne, jegelem.
Magamat is néha meglepve, képes vagyok párhuzamosan több mindent is a vibráló képernyőre billenytyűzni, hol egyik ablakot megnyitva, hol meg egy másikat.
És amikor pedig úgy érzem, hogy kész vagyok valamivel, hajlamos vagyok újra nekifeszülni, és egy-egy mondaton, bekezdésen még akár hosszú perceken át is nyammogni.
Remélem, hogy szinonima-halmazaimat, irodalmi áthallásaimat, összekötő íveimet, vesszőparipa-gyártásomat, történelmi jelen-formálásaimat, lelkiző és lelket edző tanúságaimat a kedves hallgató – olvasó „közönségem” szívesen figyeli és bogozgatja.