Gyerekként hercegnős képregényeket rajzoltam, később egy blogra tettem fel rövidebb történeteket, és mostanra az írás az életem legfontosabb része lett. Van, ami nem változik.
Az egyetem miatt jöttem fel Budapestre Paksról évekkel ezelőtt, és hamar megszoktam a nagyvárosi nyüzsgést. Ennek ellenére a legkellemesebben egyedül érzem magam, valami művészi hobbit űzve. Például szeretem megfesteni azokat a helyszíneket, amiket megálmodtam, majd ezeket valamilyen módon beépíteni a történeteimbe is. Volt, amikor egy-egy részt épp egy festmény ihletett. Szeretnék egy napon olyan szintre eljutni a rajzolásban, hogy a jelenetekhez külön ábrázolásokat is tudjak alkotni.
A munkám kissé más zsáner – angolt tanítok, és bár szeretem csinálni, az írás egy másik világba visz, ahol otthon érzem magam. Fáradtan, egy nehéz nap után is.
Nápolyi, a törpenyuszim általában gondoskodik a jó hangulatról az óráim közben és után is, mert állandó figyelmet igényel. Az időm nagy részében vele vagyok, illetve a barátaimmal szeretünk koncertre járni, piknikezni, vagy közösen készíteni valamilyen ételt. Általában sushit, mert a konyhában nem kifejezetten remekelek, de ez nem szegi a kedvem.
Nagyon boldoggá tesz, hogy egy lépéssel közelebb kerültem az álmaimhoz, és megszülethetett az első történet, amibe a szívemet-lelkemet beletettem.
Emlékszem, régen hányszor hallottam, hogy felesleges annyit álmodozni, de így felnőtt fejjel rájöttem, mennyire nem az.