Az én utam most olyan, mint Dorothy kalandja Óz birodalmában: tele van ismeretlen ösvényekkel, és még én sem tudom pontosan, hová vezetnek. De hiszem – hinni szeretném –, hogy ha szorgalommal, reménnyel és kitartással haladok a sárga köves úton, akkor csodálatos társakra, életre szóló barátságokra találhatok. És talán együtt indulhatunk új kalandokra.
Álmodozó és útkereső vagyok.
Budapesten születtem, és bár a város lüktetése sokáig az életem része volt, a lelkem mélyén mindig is vidéki lánynak éreztem magam. Bizonyos szempontból talán fekete báránynak is.
Már fiatalon szenvedélyesen kutattam, hol lehetek igazán önmagam: jártam artistaképzőbe, versenyszerűen vívtam, hostesskedtem számos érdekes eseményen, statisztáltam forgatásokon, majd tizenegy éven át dolgoztam egy nemzetközi klinikai kutatásszervező cégnél, ahol sokféle szerepben kipróbálhattam magam.
Végzettségem szerint grafikus vagyok – egy csipetnyi marketinggel fűszerezve. A kreativitás mindig is fontos része volt az életemnek.
A bökkenő csak az volt, hogy sokáig sehol nem találtam valódi megnyugvást.
Idővel viszont rájöttem: ez a kíváncsiság, ez az állandó kísérletezés és változás nem „rendszerhiba”, hanem erőforrás. Oscar Wilde is megerősítette bennem:
„Ha tudod, hogy fűszeres, tábornok vagy bíró akarsz lenni, és kétség nélkül azzá is válsz, akkor az a büntetésed. Ha viszont sosem tudod, ki akarsz lenni, ha olyan életet élsz, amit néhányan dinamikusnak hívnak, de én inkább művészinek mondanám, vagy ha mindennap bizonytalan vagy abban, ki vagy te és mit tudsz, akkor soha nem válsz valakivé – és ez a Te jutalmad.”
2020 elején, egy nehéz év után Angliába utaztam, hogy önkéntesként dolgozzak egy mesebeli birtokon. Ez a néhány hónap csendes, mély tanulás volt: a természet közelsége, a nemzetek keveredése, az állatok társasága, a másik nyelven való létezés mind segített abban, hogy régi mintákat tegyek le, és közelebb kerüljek ahhoz, akivé válni szeretnék.
Végül beleszerettem a vibrálóan zöld, tündéri bárányokkal teli dombokba, a háttérben sejtelmesen feltűnő kastélyok látványába – és Jane Austen házába. Itt ragadtam.
Első könyvem, az Álmodók és Útkeresők egy interjúkötet, kreatív önismereti gyakorlatokkal – számomra az összefogás, inspiráció, a hála és az újrakezdés lenyomata. Most pedig egy új könyvön dolgozom: egy romantikus fikción, amely egy harmincas évei közepén járó nő történetét meséli el. Egy nőét, aki elveszettnek érzi magát a nagyváros ritmusában – a saját életében –, mígnem egy bátor döntést hozva Angliába utazik egy kis időre… De valójában önmaga keresésére indul.
Ez tulajdonképpen egy utazás története – ami szól a komfortzónánk elhagyásáról, a régi mintáink elengedéséről, és egy mélyen női kérdésről is:
Mit jelent anyává válni – vagy éppen nem válni –, és hogyan éljük meg mindezt az idő múlásának tükrében? Hogyan birkózunk meg azzal, hogy a társadalom sokszor a „kifutó idő” szűk kereteiben méri a női életutat, miközben a belső óránk valami egészen mást mutat?
Többnyire rólam szól, természetesen fikciós elemekbe ágyazva. A saját kérdéseimről, álmaimról, sebzett részeimről.
Az is előfordulhat, hogy sosem kerül kiadásra. Lehet, hogy csak magamnak írom – mert gyógyít. Amikor írok, hallom a saját hangomat. Máskor viszont úgy érzem, ez a történet túlnő rajtam. Mintha valaki más születne általa bennem – egy hang, egy alteregó. Amy K. Austen.
Ő az, aki el meri mondani, amit én még csak suttogok magamban. Ha valaha megjelenik ez a könyv, az ő neve lesz rajta. Mert ő az a részem, aki nem fél megszólalni.
Számtalan okból választhat valaki írói álnevet. Nekem egy belső hang súgja… Amikor laikusként belépek ebbe az alkotói világba, olyan, mintha egy másik valóságba utaznék.
Nem álca – egy olyan részem, aki teljesen át meri adni magát az alkotásnak, és hisz abban, hogy képes valamit adni másoknak.
Engem ez a név nem elrejt, hanem felszabadít. Ahogy Matthew McConaughey mondta: „Mindig van egy jövőbeli éned, akit üldözöl, aki előtted jár – és ez a hajszolás tart mozgásban, fejlődésben.”
Amy K. Austen ennek a törekvésnek a megtestesülése.
Az a hang bennem, aki arra ösztönöz, hogy írjak, alkossak, életre keltsem a történeteimet.
Amikor leülök az asztalhoz és írok, egy pillanatra elérhetem azt a verziómat, akit máskor csak távolról figyelek.
Egy közösségről is álmodozom. Remélem, hogy az InspireQuest nem csupán az én küldetésem lesz, hanem egy különleges, organikusan növekvő tér, ahol alkotók, olvasók és hasonlóan gondolkodó emberek együtt formálják a környezetüket. Akár egy Álmodók és Útkeresők inspiráló, önismereti előadássorozat, kreatív alkotó workshopok formájában… és nemcsak én leszek az egyedüli építője, hanem mindenki, aki csatlakozik – legyen az egy könyvklub, egy lelkes olvasó vagy egy másik alkotó.
Az InspireQuest lényege, hogy egymáson keresztül találjunk vissza önmagunkhoz – és egymáshoz. Így válik ez a közösség egy közös álommá, amely minden résztvevő által gazdagodik és alakul.
Ezt a dalt nektek küldöm – mindenkinek, aki valaha érezte már, hogy „mennie kell” még akkor is, ha nem tudta hova. A csendes – vagy épp hangos és fájdalmas – figyelmeztetést, a szív suttogását, ami régóta mondja már: itt véget ért valami. De nem mindig drámai. Néha csak egy reggeli sóhaj. Egy munkahelyen, ahol már nem vagy önmagad. Egy kapcsolatban, ahol lassan elfelejted a saját hangod. Egy biztos: minden vég egy új kezdet magja is lehet. Ez a dal hordozza a történetem szívverését – egy készülő önismereti, romantikus regényét, amely saját utamon alapszik, és talán egy kicsit a tiéden is…
YouTube: InspireQuest: The Road That Breathes