Juhász József vagyok, 1939-ben egy nyugat-dunántúli faluban, közvetlenül a Kis-Balaton szomszédságában Sármelléken születtem. Bőven élnek emlékeim a II. világháborúról. Láttam az udvarunkon tanyázni elcsigázott magyar honvédeket, olaszokat, aztán félelmetes fekete öltözékbe bújt usztasákat, majd németeket és végül orosz katonákat. Korántsem volt mulatságos, sőt határozottan utáltam, amikor a háború végéhez közeledve éjszakánként anyám „Kapaszkodj kisfiam, mert futnunk kell!” felszólítással a hátára kapott és árkon-bokron-mezőn át, a katonák által hátrahagyott bunker felé szaladt.
Végül is, abban a gazdag természeti és szeretetteljes családi környezetben csodás gyermekkorom volt. Többször hallottam, hogy én úgyszólván véletlenül születtem. A nővéreim tizenöt-tizenhat, míg bátyám hat évvel volt idősebb nálam – így szinte mindenki engem dédelgetett. Emlékszem, hogy már kölyökként is imádtam olvasni és ha megfelelő könyvhöz jutottam, hogy senki se zavarjon, az udvarunkban álló dús lombú diófára másztam.
Így és hasonlóképpen telt-múlt az idő, mígnem Keszthelyen, a gimnázium második évében fény derült egy ritka adottságomra: magasan szárnyaló és varázsos színű lírai tenor hanggal áldott meg a sors. Innentől szinte egyértelmű volt számomra, hogy operaénekes leszek. Hogy megszerezzem a szükséges ismereteket és megfeleljek a szakemberek elvárásainak, meglehetősen intenzív életszakasz következett – melynek során többször hallottam mestereimtől hasonló, számomra szinte varázserővel bíró mondatot: „Ezzel az olaszos lírai tenorral akár tiéd lehet a világ!”. Amikor először láttam meg plakáton a nevem, az volt az első gondolatom, hogy „elkezdődött!”. Aztán teltek-múltak a hónapok, és szinte minden átmenet nélkül oly mértékű stressz telepedett rám, mely teljesítményemen ugyan még nem volt érzékelhető, de egyre inkább lekötötte az energiáimat. Amikor kiderült, hogy a pszichológus sem tud segíteni, döntöttem: bármennyire fájdalmas, kiszakítom magam a körből. Maradt az olvasás, a zenehallgatás és a sport, és közben a romok eltakarítása. Hogy a tátongó űrt semlegesítsem, több-kevesebb sikerrel verseket kezdtem fabrikálni. Mivel Kabdebó Lóránt irodalomtörténész a látókörömben volt és feltétel nélkül bíztam az őszinteségében, átadtam neki a pakkot. Egy hét múlva aztán jött az ítélet: „Te Jóska, azt nem mondom, hogy ez az egész csapnivaló, mert dalszövegnek szinte kivétel nélkül kiválóan megfelelnének.” Aztán rövid töprengés után: „Határozottan jó szövegek, csak nem versek. Írj prózát!” Hamarosan pár kisriporttal jelentkeztem, majd hozzáfogtam egy interjú-riport kötet elkészítéséhez „Rend, erő, becsület”? címmel, melynek célkeresztjében az akkor lendületesen bontakozó magyar neonáci mozgalom állt – motivációik és számomra teljességgel idegen világnézetük megértésére irányuló buzgalmam olyan helyekre és helyzetekbe sodort, melyek korábban csak a sejtés szintjén jelentek meg előttem. Második interjúkötetem, a Mi lesz veled, cölibátus? zömében katolikus papokról szól. Mindkettőt élmény volt készíteni, sőt a jó közérzeten túl egy, a továbbiakat meghatározó felismeréssel is gazdagított: ellenálhatatlan kíváncsiság kerít hatalmába akkor, amikor lehetőségem nyílik belelátni – számomra „érdekes” emberek lelki folyamataiba, és addig nincs nyugalmam, míg a miértekre választ nem kapok.
A második interjúkötet megjelenése után egyre gyakrabban és tartósabban foglalkoztatott a gondolat, hogy írás nélkül, eseménytelenül és gyorsuló tempóban rohannak, maradandó nyom nélkül száguldanak a napok. Hogy ennek az irritáló, sőt nyomasztó állapotnak gátat szabjak, elhatároztam, hogy kemény fába vágva a fejszémet: regényt írok.
Keresés, kutatás következett egy megfelelő téma után, mely képes arra, hogy tartósan leköt, sőt beszippant. A szándék tetté lényegült és megtestesült: egyes szám első személyben, egy fiatal nő beszéli el történetét, tárja elénk a nővé válás és a női lét embert próbáló folyamatát, korunk magyar társadalmában.
Regényem címe „Beavatás”, alcíme „Nőnek születtem”.